|
A nomád - Odafent - Idelent
2015.08.02. 07:33
Odafent - Idelent
Odafent, a lépései hagyta ösvény felett, halvány fátylakat szőtt már a közeledő esete.
A sötétség ott lapult a közeli dombok aljában, meg a bokrok tövében és a fák lombjában is elcsitultak az alkonyi madárdalok. A dombok mögül még vissza szökött néhány fénysugár, de a nappalnak már visszavonhatatlanul vége volt.
Úgy érezte mennie kellene még tovább, de mégis megállt. Körülnézett, pedig tudta, hogy nem fog látni semmi olyat, amit eddig nem látott.
A fejét felemelte és egészen hátrahajtotta. Lehunyta a szemét és hagyta az arcára csorogni a sötétséget. A bőrén érezte az egyre sűrűsödő fénytelenben egyre erősebben ragyogó csillagokat. A bőrébe szúródtak az apró fények. A tiszta égről akadálytalanul csapódtak belé a sugarak. Érezte, ahogy keresztülhaladtak rajta és ő ott feszült rajtuk, mint egy nyílvesszőkkel átlőtt vad.
Az áthatoló fénysugarakból melegség áradt szét a testében és fény, tisztaság meg valami élettelen nyugalom. Ellazította izmait és hagyta, hogy a csillagfények tartsák. Karjai és lábai ernyedten lógtak. Kissé megroggyant, de mégis stabilan állt. Talpai lassan előre buktak, ahogy a sarka felemelkedett a földről. Egyre feljebb kúszott, míg a lába már nem is érintette a földet. Behunyt szemekkel és teljes hittel bízta magát az égi fényekre. Lassan, de folyamatosan emelkedett., míg végül valahol a fák teteje fölött megállapodott. Érezte, ahogy csuklóját és bokáját szelíden visszahúzza valami hűvös, lány érintésű hurok. Nedves és életteli volt ez a kötelék. Víz és fák illatát érezte.
Lebegett ég és föld között. A lent és a fent között. Lelke emelkedni akart tovább és tovább, amíg el nem tűnik a feloldó-semmiben, a végtelen terekben, a teljes megnyugvásban, térben és időben örökké létezőként, de meg nem nyilvánulóként. Teste vissza akart süllyedni. Érezni akart, látni, hallani, ízlelni, szenvedni, örülni és ha kell, akkor megszűnni, az örök körforgás részévé válni, amelyben folyton újra születhet és újra meghalhat, véges-végtelenségébe zártan.
Most maga volt a Végtelenség és a halállal egybeolvadó Újjászületés. A Mindenség vágyait hordozta. A Fényből kitaszítottan, de a Sötétségből kiemelkedetten. Magában elegyítve a súlytalant és az elnehezülőt, a tisztát és a vétkezőt, a létezésen túlit és megnyilvánulót. A tudattalan- és a tudatos-létezés kapujában állt. Egyik fele a földbe gyökerezett, míg a másik már feloldódott az űr messzeségeiben.
Egy pillanatra átélhetővé vált számára az Örök-kapocs. Mindent áthatott önnön lénye. Rajta kívül nem létezett Semmi és ő maga is Semmi volt és ez volt a Minden! Egyszerre nem volt sehol és jelen volt mindenütt.
***
Egy hatalmas fa tövében ébredt. Már világosodott a láthatár. Felállt. Mély sóhajjal szívta be a levegőt, amelyben ott érezte a föld, az erdő, a víz, a születő napsugarak és a búcsút intő éjszaka illatát is. Összekeveredtek benne. Elindult, hogy tovább szője a fent és lent közös meséjét, tovább vigye az ember örök sorsát: a reménykedést.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
