Elfordult csillagok - A nomád
2018.04.24. 05:46
Komáromi János: Elfordult csillagok - A nomád
Ott állt az éjszakában a szikrázó égbolt alatt.
Felnézett és valami szokatlan, furcsa érzés kerítette a hatalmába.
Fordítva ragyogtak a csillagok...
Mintha megfordult volna mindegyik, mintha nem rá néztek volna, hanem a végtelen sötétségbe.
A fény nem tőlük érkezett hozzá, hanem fordítva...
Elszívták belőle a fényt. Nem erős és felnövekvő lett, hanem egyre gyengébb és úgy érezte lassan kiürül, hátramaradó teste beleolvad a földbe. Kiüresedett ahogy lénye feláramlott az égboltra. Érezte ahogy szétáramlott és gomolyogva kitöltötte a csillagok közötti teret. Elért a láthatár pereméig és alábukott...
Körbefogta a teljes földgolyót.
Érzékelt mindent ami éppen abban a pillanatban történt.
Minden létező örömet és fájdalmat.
Megérintette ez a végtelen emberi érzés-óceán.
Az érzés-hullámokkal együtt lüktetett, mint egy élő tenger.
Már nem volt más csak a végtelenhez csatlakozó megfoghatatlan energia. Kapcsolat ég és föld között, ember és ember között, ember és Isten között, a pillanat és a Végtelen között, Minden és Semmi között.
Már nem volt értelme, de megértett Mindent és lassan eltűnt belőle minden akarás, minden félelem és minden remény.
Hirtelen beszívta a levegőt.
Teste megtelt a végtelenben megmártózott energiával. Visszaáramlott belé valódi lénye.
Felegyenesedett és kitöltötte a minden vágy és korlát nélküli reménytelen-boldogság...
Megtapasztalta a Lényeget és elveszítette az Emberit....
Így élt tovább...
|