sírtak a hajnalok
2018.11.18. 07:52
Komáromi János: sírtak a hajnalok
sírtak a hajnalok
amikor arra jártam
szagos szél tépett hajamba
amikor nem vigyáztam
sárga virágok nyíltak
zölden simogató réten
mosolyogva feküdtem
és mást nem is kértem
városok vártak rám
mindig máshol voltam
éjszakák vágytak rám
mindig mást csókoltam
elkövettem száz hibát
de ember maradtam
körbe jártam a világot
de soha nem hazudtam
nem találtam meg önmagam
talán nem is kerestem
sokszor tévedtem nagyot
de mindig őszintén szerettem
sűrűek és sötétek voltak
a fénytüzű-nappalok
mindig születtek újabb kérdések
de mindig elmaradtak a válaszok
nehéz volt vállaimra venni
létem megszülető igazságait
néhéz volt felismerni
hogy egyik sem segít
maradtam aki voltam
más nem is lehettem
egész életemben csupán
csak árnyakat kergettem
néha annyira rohantam
hogy megláttam saját hátamat
máskor alig vánszorogtam
látomások béklyózták lábamat
nehéz csendeket űztem messze
bátorság-teremtő dalommal
egyszer virágszirmokkal ragyogtam
máskor együtt suttogtam a falombbal
futottam meg nem állva
és nem láttam hol vagyok
villogó fények szédítettek
nem láttam a boldogság hol ragyog
mindig jó akartam lenni
de sok-sok bánatot okoztam
a Végtelenbe akartam menni
de rossz felé fordultam
megrezdült körülöttem
a Megfagyott Világ
kinyílt a kezemben
a már elhervadt virág
megértettem mindent
amit értenem kellett
lelkem már ott lebegett
az Újrateremtett Semmi felett
láttam önmagam
a végtelen sötétség közepén
és hirtelen megszülettem újra
mert hozzám érkeztél
azóta nem futok
nem kergetem a Végtelent
fényedben állok
és megértem a Fénytelent
két pont vagyunk
pontosan egy helyen
szeretetünk az, ami
Végtelen
|