most aláhullni kár
hiszen marokra fogtuk
a csendek őszülő pillanatait
végigjártunk sugdosó utakat
és azt lestük
az éjszaka mit hagy itt
átléptünk boldog magányok
ásító csendjein
keresztülnéztünk
alkotó-tűzvészek lángjain
és kóbor fényeket fogtunk
saját Göncölszekerünkbe
hogy mint a csillagok
úgy jussunk előre
de a távolság apró pont maradt
s alig haladt a Csillagszekér
de amíg könnyünk a Földre ér
addig ezer évek telnek el
és bár a lelkünk
még néha ünnepel
az ész,
a szív,
a test
már csak fekete színekkel fest
egyre fakóbb képeket
és az ég is elveszti a kékeket
már a felhők sem fehérek
összetörnek
s szilánkok fúródnak belénk
saját arcunk fordul felénk
és szemünkbe nevet a tékozló jövő
a bőkezű múlt sóhaja
pedig már elhalt
az idő foltozott szőnyegén
és kőkemény hittel tör ránk
a még létezőnek hazudott
boldogság....