Én így mondtam el:

Csend borult az
alkonyi-vér áztatta tájra.
Szelíd lankák némán
vártak az éjszakára.

A lemenő nap vörös
csíkokra szakadt
nézte a fészkükre
megtérő madarakat.

A nemrég még büszke korong
hangtalan mállott szét a láthatáron.
Csak némi visszfény maradt utána
mint derengő álom.

Nehéz fátylát lassan
terítette szét a sötét
s könnyű kézzel hintett
csillagokat az égen szerte-szét.

Vágyak ébredtek,
a fák susogni kezdtek,
a levelek távoli
kedveseknek üzentek.

Sűrűbb lett a virágillat,
ahogy elúszott a rét fölött
Lecsendesült tó tükrére
a holdvilág költözött.

Mintha mindig így lett volna,
olyan most a nyugalom.
Ez a béke előcsalja
elfelejtett mosolyom.