Csend volt.

Kéjesen, lustán csillant meg a fény.
Ültem egy kövön,
néztem ahogy a derengő arany-vér
szétömlött előttem a füvön.

Szorító magányom,
mint a múlt-éj bánata,
eltünt. Elmosta könnyeim
az ébredő Nap arany mosolya.

Lassan koronggá vált
az ébredő Fény
és átölelt, megcsókolt
az égi tünemény.

Végig feküdtem az arany-cseppekkel
telehintett hűs füvön,
miközben lelkem égig emelte
az áramló, zuhogó fényözön.

Szerettem volna így maradni.
Elolvadni, feloldódni,
felszállni a harmat cseppekkel
had repüljön testem a lelkemmel.

Repültem volna
messze, messze...
Fel a lágyan habzó
fellegekbe...

Ígéretem visszahívott,
maradtam és most verset írok.
Bérem? Legtöbb mi ezért járhat:
száz év mosolya egy kedves szájnak!