Én így mondtam el:

Van amikor fáradt virágok
tövén ül meg a csend.
Lehullt szirmok számolják
a gyorsan elmúló éveket.

A vén idő némán megáll,
ha meghallja sóhajod,
hajad szálai között
kócos napsugár oldalog.

Van amikor sápadt fényből
sárga lángcsóva tör elő
és csillagokat rajzol
a földre: múlt, jelen és jövő.

A mindenséget egyetlen sima
kavicsként kezedbe foghatod,
de nem tudhatod soha
mit hoz majd a holnapod.

Van amikor zajos ünnepek dala
úrrá lesz a közönyön,
mindennapok fakó árnya
egy-egy napra elköszön.

Fényes hangok csillogása
hullámzik és körbefon,
mint gyermeket az anyja
ringat, átölel és ölbe von.

Van amikor csendes álom
kínzó vágyat rejteget,
néma sikoly repeszti szét
a legmagasabb hegyeket.

Az ifjúság, könnyű madár
múlt napokon átsuhan,
gyenge kézzel simogatnánk
itt tartanánk boldogan.