árnyékom

árnyékom forró képet éget
a tegnapok falába
kormos szélű sziluettek
maradnak csak a mára

füstszagú, álnok gondolatok
előmásznak újra, meg újra
zsibbadt érzékeim sápadt
vágy-koszorúiba bújva

vérző kezem markolja
a robbanni készülő ereket
halálos szorítás kulcsolja lelkemre
a hiába elmúlt szikkadt éveket

esdeklő létem
ezerszer térdre hullt
büszke reményem
rég megfakult

konok szívem dolgozik
még egyre, monoton
hitem eltűnik a közönyön
mint víz a homokon

életem értelme rejtve előttem
születtem, éltem, felnőttem
lélekharang kondul majd egyszer
hová lesz a lélek, ha megöregszem

száraz, vékony bőr alatt
futnak fáradt, kék erek
mélyülő ráncok rejtik el
a megszökött éveket

gúzsba kötött szemem sugara
fények kísérnek, visznek majd haza
testem elmarad, puffanva vissza hull
elmúlt létemre árnyékom borul