elfogytak a szavak

most fogy el minden szavam
az utolsót keresem,

hogy vigyázva vessem papírra,
sírva búcsúztassam és miközben
a feledés fanfárjai zúgnak fejemben
többé ne a kezem csak a szívem kövessem

szóljanak édes hangok
lángoljon a vérszínű alkonyat
döntsenek a mosolyok
égbenyúló magány-tornyokat

romok horpadjanak az alvó utakra
de csörrenő remények száraz csókjai
botladozzanak sötétlő ködökben kutatva
mert csábít, bíztat még valami

villannak az árnyak, lobbannak a tüzek
körülölel a kavargó gondból szőtt fátyol
majd elillan, magamra hagy mint szüzet
egy ártatlan érintés a magányból

gyermekként reszketve, sírva kuporodik
szívem minden képzelt sarokba
míg hosszú sorokba rendeződik
a holnapra váró, türelmetlen pillanat