1. Orion övét csatolom derekamra szavaimban a csillagokat rejtem fénylő fémszilánkokat virágzik hervadó kertem rég elfeledett titkaim újra felfejtem előkerülnek a vágyak és fájnak a szerelmek ismét engem várnak akik már rég elfeledtek találok néhány mosolyt is mélyre elásva nevetéseket, dühösen földre dobálva elmúlás röge fed egykor büszke vágyat a szeretetből kihajt a mosolygó utálat csillag fénye szúr fényszeget az éjbe közöny cseppent mérget az egykor tiszta vérbe csak ez az út vezet keresztül az elmúló de mégis végtelen rohanó
...porszemnyi-életen...
2. Orion övét csatolom derekamra a csillagokat rejtem el szavaimba sötét, süket világokba vágok fénylő lyukakat fentről nézem a legmagasabb csúcsokat vállamra veszem az űr nehéz terheit cipelem magammal a végtelen vétkeit csupán árnyékom kísér csupán a lélek csupán a vér s a tenyér mely lassan ököllé változik miközben szelíd simogatásról álmodik minden vonala az élet a sors az édes a mostoha az ujj fehér és nem nyílik a tenyér pedig él még a remény pedig van még költemény