reszketve

reszketve
mint a hajnali köddel leszálló pára
nyugtalanul
a zümmögő vibrálásba rejtett üzenetet
hallgatva
és dúdolva
a csend-fehér ébredés dalait
eltűnnek a valóság csillagai
az égbolt mélyéről
és elővillannak a gyilkos fény
átdöfő
gombostű-sugarai

hiába tudom
hogy minden ugyan ott van
most is
csak a magam képét látom
az égbolt kristályába vésve
de mégis úgy érezem
még semmi nincs elkésve
tekintetem a fennt végtelenjébe hurkolom
vágyaim a mélységek mélyére indítom
és rajtam át vezet az Út
a végtelen bennem találkozik
és innen indul tovább újra
már megújulva

felemelkedni és látni
lemerülni és érezni
két világ határán élünk
egyszerre akarjuk az értelmet és a hitet
együtt akarjuk a részeket az egésszel
elrabolták tőlünk az együtt létezést
csak vágyaink mutatják múltunk csodáját
és a jövő szent ígéretét
mint a szivárvány feszülünk ki
Menny és Pokol között
idegenek vagyunk ott
itt pedig üldözött

szeretne aki ismer
de senkinek sem kell meztelen lelkünk
nyers vágyaink
érthetetlen szenvedéseink
hiába küzdelmeink
idegenek és taszítóak
szavaink
álmaink
a hitünk
és a magányunk
az a legfélelmetesebb burok
ami körbefog
áttörhetetlen
elválaszt
elkülönít
hogy megvédje a Világot

zörgőn
a cél ismerete nélkül sodródunk
mint széltől kergetett száraz levél
volt hol születtünk
azt hittük éltünk
lehullottunk
elvesztünk...
haza már soha nem kerülünk