érdessé váltak a napok a régi harmóniák most valahogy nyikorognak mint kenetlen kerék agya és még el sem visz haza a kocsi amin zötykölődöm már időtlen idők óta már elhalt a nóta is ami valamikor zengett és vétkezni hívott szított mint száraz fa ha tűzbe dobják úgy lobbant lángra akkor még a szív de eloltottam többnyire csak a hamu és a korom gyűlt össze bennem és most lassan megfojt lázadni próbálok de nem tudom ki ellen magamon kívül nem találok vétkeseket de a kérdéseket sem válaszolom meg csak surrognak a denevér-gondolatok az éjben szálló ezer szép és vágyott suta képzelet törött mosolyok elhamvadó akarat elégett tűz lángjainak nyoma fájó lenyomatokat mar a végtelen térbe a múlandó gondolat iszonya segíteni kellett mindig mindenki másnak én meg itt maradtam reszketve hogy lássam mivé lett a Nagy Mű amihez szellem-tégláimat adtam ahol lábam és hitem térdig koptattam sírva nézem az omladozó hatalmas szentély falait az fáj igazán hogy már építés közben is tudtam hiábavaló az egész ez nem segít másokon sem és rajtam sem de tespedtem az akarat-börtönben félelem-béklyók ésszerű érzések kötöztek össze ha másfelé léptem elestem és felkelni annyira nehéz elviselem hát az érdes napokat átkaimmal ismét csak magamnak ártok de legalább most már valami egyszerű hétköznapi csodára várok
AJÁNLOM AZ OLDALT
