mint tenger formálja a hullámot emberi létünk feltűnik az állandóságból feltornyosul ágaskodik és az egekbe tőr játszik "valósat" féktelen-vidámat tombolni kész és pusztít szüntelen mint a meleg és hideg szüli meg a szeleket úgy mozgatjuk a mozdulatlan Végtelent simogatunk kacéran susogunk sebeket ejtünk és sebeket kapunk megjöttünk és elmegyünk mikor és miért senki nem mondja el nekünk fénytelenné válnak az egymásután-napok ahogy telnek az évek már mosolyt is egyre ritkábban kapok mint az őszi nyirkos hajnalok hideg köddel burkol a jövő itt hagyott a múltunk és emlékekbe szédült az idő mint a pont rejti magában a végtelent szemünkbe gyűjtjük a maradék fényeket elsimul a partokra szaladó hullám eltűnik a vízbe bukó tűz és haldoklik valahol bennünk az a nyughatatlan lélek ami még most is hajszol most is előre űz pedig léthullámunk is partra ért és végig száguldott az élet homokján már nem rohan már nem pusztít szétterül és visszafelé csordogál elveszik majd a végtelen létezésben egyéni életünk de ki tudja... talán sok most formálódó hullámnak ismét a részei lehetünk
AJÁNLOM AZ OLDALT
