hamu

elhamvadt tüzek parazsára emlékeznek
a hamu foszlányok
szél-sodorta felhőként lebegnek
végig az évek felett
homályos emlékek csupán
belül csak a szétporló semmi
mint hult-levél helye a fán

vagy talán mégis őrzik
a régmúlt minden titkát
és az hogy ki mit lát
a hamu-szemcsék között
nem véletlen
nem álmodozó látomás csupán
hanem a valóság

lennie kell
a hamuban valaminek a tűzből
az egykor lobogó lángokból
a tüzeinkből
a fából
az égető-emésztő hőből
ha már el is hamvadt minden
ha szét is vált már
a könnyű és a nehéz
ha az anyagok határa
a lángokban elvész
ha színek már mind szürkévé fakultak is
ez csupán látszat

ahogy a szürke
valamennyi szín keveréke
úgy ami megmarad a tűz után
az sem csupán szemét
nem csupán értéktelen hamu
az nem lehet!
ha valaha élet volt
teljesen el nem tűnhetett

ezt a visszamaradt anyaghalmazt
egyszer már megérintette a csoda
és kell hogy legyen nyoma
az életnek
még ha most éppen nincs is itt
éppen úgy mint egy érintésnek az arcomon
rég volt
de még hordozom
még érzem a melegét
a kéz bársonyát
és az érintő szeretetét

hiába tűnt messzeségbe a pillanat
hiába hogy az az óra már rég elszaladt
az idő mit se számít
emlékezés...
hamu...
mindegy
egyformán őrzik
az érzéseket itt bent
bár hamut látok
bár arcomon csak szellőt érzek
de még most is lobog a tűz
simogat a kéz
és minden kétséget messze űz
az a forró láng
ami bennem ég

és néha még arcomba csap
nem alszik ki soha
hiszen az a borzongató érzés nem múlhat el
velem maradsz egy mozdulatban
egy pillanatban
és csak egy jel kell
hogy feledjek újra éveket
és a tüzek hamuját
hogy lobogjak újra
míg elégek
és eltakarít megint a rátarti enyészet
de hiába minden kísérlet
csak mosolygok
hiszen kudarcot vall az idő
mert nem tudja amit én tudok
mint érzés
minden hamuban benne maradok