Bátrak és erősek

Hallgasd meg!

Pedig vártuk!
Vártuk a szót.

Tán messze hangzón
pusztába zengi valaki.
Valaki, ki született
igazat, s valót mondani.

S lesznek majd emberek
-nem úgy, mint az Írásban-
meghallani.

De lám csak!

Suttogások jutottak fülünkbe.
Messziről sodorta őket a szél
cél nélkül terelve,
homok közé keverve.

Az igazság hangja
szétszórva hever,
a földbe tiporva
minden szent kehely.

Lángoló szívét
nem tartja senki magasra,
nem születnek népet vezetni
új Mózesek soha?

Reményünk dzsungel szőtte,
úttalan utakat róva
egyre fogy.

Hitünk szánkban
a nyállal keveredik,
miközben nyeljük
a valóság keserű cseppjeit.

Láthatatlan tüskék
tépik ártatlan testünk,
hitetlenné lett
minden őszinte eskünk.

Szemünk gödrének mélyén
megcsillan a könny,
s a reménység mellett
már felvillan a közöny.

Tudunk még valóban sírni?

Talán ez az utolsó csepp
mely most kicsordul.
Letöröljük arcunkról
s vele múlik el az életünk.

*

Most kell a segítség!

Sötét, őrző levél-lombok
nyissatok rést a reménynek.
Hadd fussunk, mi a bolondok
nyílegyenesen a fénysugár felé.

Ujjongva, mint a vándormadár,
ha fáradt röptében pihenőt talál.
Mossuk meg arcunk a fényben
a földre hullott napsugár kévében.

Szánkba vegyük a fényes ízt,
szívünk had teljen meg derűvel.
Nézzünk merészen előre,
ne fékezze tekintetünk

szomorú múltunk.
Hadd álljunk ott büszkén,
bátran és erősen.
Mint amilyenek

még sohasem voltunk.