Állt a sziklákon,
lábait neki vetette
a köveknek.
Szíve kemény volt,
érezte minden
gondolata hideg.

Kezét felemelte
és intett.
A tájra sziklák hullottak.
Mosolyogva nézte
az állatokat
amint szerte futottak.

Szeme csillant,
ajkai megnyíltak
és megszólalt.
Önmagához beszélt:
"Ím eljöttem Én!
Elpusztítok mindent

ami nem hideg
és kőkemény.
Tüzet, vizet, köveket hozok.
Engem az ember
sokszor megátkozott,
pedig agyában szült.

Máig, mint gondolat éltem.
Most testet kaptam,
már való a létem.
Az emberben lakó
gonosz vagyok,
az emberiség gonosza.

Édes gyermek, nem mostoha.
Lássatok és
rettegjetek tőlem!
Nem pusztíthattok el soha!
Ölni csak az tud ki gonosz
s ha ilyen már rész belőlem.

Így végzitek ki
ti, magatokat.
Én csak ítéletvégrehajtó vagyok."
Munkáját rendben elvégezte
és nagy robaj közepette
szétesett, apró kövekre hullott.

Nem volt már
több ember.
Nem volt már
több gonosz sem.
Mind halott volt
ki eddig erőt adott.

A Földön lassan új élet virult.
Minden vidám volt,
virágtenger virult.
Az ember nem hiányzott senkinek.
Benőtte a fű mindazt
mit eddig birtokolt.