Szárnyas oltárán

a múló időnek

mi ég el,

mi áldozat füstje

száll magasba?

Mond!!

Mint mikor

dombtetőn borulok

térdre

az égető Nap alatt.

Esőt kérek, de az

égiek nem hallanak.

Olyan most ez a vers is.

Olyan mint az életem.

Hiába írt betűkből

állnak össze kusza sorok

mert mikor írom

rád gondolok.

Az idő oltárán

feláldoztam már

annyi boldogságot

ígérő percet.

Füsté váltak

mozdulatlan tettek.

Elenyésztek

beteljesületlen

álmaim.

Elégtek

testetlenül maradt

vágyaim.

Egykor őszinte

igaz hitem

hamuvá lett

az oltár kövén.

A hamut túrom kezeimmel

s könnyem hull a hitemért.

Ne!

Még ne tűnjön el minden álmom!

Még adj időt!

Még kell a remény!

Még várnom, még hinnem kell,

hogy élhetek.

Még őrizném

az elmúlt

az elhamvadt éveket,

még raknám halomba

a fakult emlékeket,

még ...

De hiába.

Nem vagy itt.

Az idő lejárt,

az oltár kihűlt.

A szívem hiába

menekült.