Bejöttél hozzám tegnap este.
Ajkadra holdsugárral volt
huncut mosoly festve.
Két szemedre a csillagok
rajzoltak apró csillagot.

Én mintha aludnék úgy tettem,
de éreztem forróbb lett a testem.
Hozzám hajoltál és csókod,
mint édes álom játszott
meg-meg rebbenő szempillámon.

Mellém feküdtél és én
érintésed vártam. Éreztem, hogy
ott vagy, bár semmit sem láttam.
Ujjaid hegyén át puhán ütötte
szíved ritmusát bőrömnek,
ajkaid nedvesen testemen időztek.

Látni akartalak, átöleltelek,
átkaroltalak, hozzád fordultam
egész lényemmel kívántalak.
Csókjaim végignézték arcodat,
kezeim bejártak lágyan ívelő,
forrón lüktető dombokat.

Miközben testünk szorosan
egymáshoz simult, minden szétválasztó
nappal a csókjainkba fúlt.
Egyszerre mozdultunk ugyanazt
kerestük. A szabadság, a mámor,
a kéj temploma lett testünk.

Lelkem is része lett lelkednek,
miközben egyetlen virágává
váltam szétnyíló kertednek.
Öntudatlan táncunk a végtelenbe
fordult, már nem két szerető,
egyetlen születő univerzum voltunk.

Hol én voltam fent a menny és Te
alant a pokol, hol meg Te égi fény
s én lent a csend ahová fényt hozol.
Öntudatom elveszett a szerelem
kavargó mámorában, érzékeim
elhamvadtak a kéj rám törő zuhatagában.

Lassan kezdett oszlani minden
érzéki csoda, ismét testem lett
meggyötört lelkem otthona.
Még öleltelek, még csókoltalak
volna, mit nekem valóság, mit nekem
mindennapi pokol! De nem találtalak,

már nem voltál sehol.