érdes tapintású
hallgatag nappalok
bársony levelű
álom-fákról álmodok
belém hasítanak ábrándok
széttört szilánkjai
felsebzik lelkem
a létezés virágai

elfeledett érzések
lapulnak
az útmenti árkok alján
feltűnik még néha
egy-egy kifakult
szivárvány
míg végül ő is
riadtan továbbáll

gondolataim elvéreznek
már nem kérnek
és nem kérdeznek
az értetlen holnapok
a tudatlan tegnapok
és a céltalan jelen
hívom az értelmem
de ma semmi sincs jelen

hideg napsugár kísért
a Hold már fel sem kel
a bánat a reménytelenséggel
hideg duettet énekel
még testemben hangtalan
lüktet, kiált a vér
még meghallom talán
ha valaki kér

még büszkén tartom
konok fejem
még nevet rád
fáradt szemem
még úgy teszek,
mintha élnék
még úgy látszik
mintha én se félnék

mégis romboló lávakén
törnek fel
égetnek, marnak
a kétségek
izzik a föld
éget a levegő
és a lehulló
felhők könnye sem segít
ha lángoló
fájdalom-tengerbe merít
a nyomasztó indulat
és megpendít
feszülő bánat-húrokat
és rám borítja
roskatag, képzelt nyugalmam
mit remegő kézzel
mint a foszlott ruhát
vartam s takaróként
aszott lelkemre borítottam
ne lássam magam
ha szemed tükrébe nézek
és kérlek...
Te se nézz rám
csak simíts
csak hallgass
csak érezz
csak kérdezz
és hidd el válaszaim
fogadd el kétségeim
és adj biztonságot
hogy érdemes

bocsásd meg vétkeim
és legyints
nem érdekes
és hagyd hinnem
van még
mit vinnem tovább
és van cél
ami vár
és talán az ár...
az sem sodor tovább