Mészáros Zoltán az Irodalmi Rádió előadója így mondta el:

Téged néztelek,
ahogy fátyolosan homályossá
váltak körvonalaid.
Délután volt már
és az is a végére járt,
de az ablaküvegen még
belopakodott némi fénysugár.
A fotel karfáján tétován megállt
majd kezedre ugrott
és kicsit ott ragadt...
Ó áldott, fennkölt pillanat.
Felfénylett bőröd
és mintha átlátszóvá vált volna.
Halványan kirajzolódtak az erek.
De már ment is tovább a fénysugár
már vissza is húzódott
az udvarra és tovább,
majd elnyelte a határ,
a lebukó Nap vitte már.

Téged néztelek,
ahogy alakod elmosódva
oldódni kezdett.
Szinte elkeveredtél a homályban,
lényed kezdte betölteni a szobát.
Már Te voltál a polcokon,
a falak körül,
a szőnyegeken,
felemelkedtél és
körbe lebegted lazán
ölembe ejtett kezem,
és megérintetted arcomat.
Fülemben hallottam lélegzeted ritmusát
és ez a lélegzet
az élet dalává vált bennem.
Az asztal fénylett még kicsit,
ahogy lapján megcsillant valami,
ott felejtett napsugár
vagy szemed fénye talán...

Téged néztelek...
Ahogy elképzeltelek
úgy láttalak most,
hiszen valós képet
már nem festett a fény
és elenyészett a sötétben
minden ostoba tény.
Csak álmaim rajzolták képedet agyam
tisztán látó retinájára.
Nem volt nehéz,
hiszen éreztelek minden érzékemmel.
Csupán pár méter volt közöttünk
és a sötét, a látást elnyelő,
az érzékeket ébresztő jótékony sötét.
Téged néztelek,
s bár késő volt már
s a szobában nem volt semmi fény
én mégis láttalak...
Szeretetem csendjében jöttél felém.