Előre szaladtam

megőrölt csendet hintek szét
szavakban-lázadó napjaim felett
nyugalom morzsák koppannak
és a percek kicsit hosszabbak lesznek

valami szent révületnek
érzem a nappalt
és nincs is már éjszakám
az élet útján sokszor
előre szaladtam
és csak bámultak rám ostobán

most állok egymagamban
az üresség mindent betölt
eltűnik múltam és jelenem
határaim szétmállva oldódnak
határozott, vergődő vágyaim
többé már nem követem

éteri dal kúszik elő
a felhők mögé rejtett
boldogság hírnöke
ritmus ragad magával
és lassan elhagy az élet
fojtogató közönye

messzi, gyűrött kottalapok
őrzik a régi-régi dalokat
mámora egy boldog pillanatnak
még néha meg-meg látogat

ringó hajóként billeg
egyre lejjebb bukik
egy magát a fán felejtett
fagyos, barna levél
néha pördül egyet, majd lassan,
puhán, szelíden földet ér

fakón szikrázik az éj
majd tétován, kicsit félve
a havon sárga fény gyúl
a hidegben reszkető
utcákon elhaló sikolyként
kóbor fagy vére hull

egy merész holdsugár
táncolni kezd a házak fölött
és lassan az enyémhez ér
csak csodálom ámulattal
és míg elmerengve nézem,
ez a vers is véget ér...