vizek árnyéka fekszik végig
az égig érő fák tetején
pár lézengő falevél
valami új dalt zenél
furcsa harmóniát
az elmúlva-születés
bánatos-bársony dalát

a hangok lekúsznak
mélybe kapaszkodó
gyökerek közé
míg a levelek felemelkednek
az égbe mélyedő
fájdalom-felhők fölé
és a végtelenben tűnnek el

*

sárba süppednek
a múló napok
cuppanva érkeznek
a holnapok

a múlt ránk tapad,
mint cipőnkre a sár
pedig azt hittük,
az eső elmosta már

mocskos tócsák zavaros tükrében
sötétszürke felhők rohannak
édes-bús dallamot dúdolok
csendesen magamnak

*

alábukott a hajnal
és mintha ömleni kezdett volna a napfény
valami aranysárga láva tört elő
a keleti-kráter mélyéről
meleget árasztott a szétfolyó levegő

felröppent minden pillangó
szárnyukkal magukkal ragadták
az éjszaka utolsó harmatcseppjeit
sűrű volt a fény, mint a méz
beleragadt a táj, a fák, az emberek
és beleragadtam én

szavaim édessé váltak
és végigcsordultak torkomon
éreztem, már nem tudom megállítani
elnyel, magába olvaszt ez a ragyogás,
ez a meleg, ez az ölelés

dalolni kezdtem,
mert ez volt az egyetlen dolog
ami elkísért... és velem maradt