Éjszaka

Sötét és furcsa ábráit az égre rajzolta már a Csillagok Ura. Felhőtlen és tisztán ragyogó éjszakai ég mélységeiből ugrottak elő, mint kíváncsi, fagyott szikrák, a fénypontok. Csendben állt az égbolt végtelen burája alatt. Szemeit a távolinak hitt Űr felé emelte és tekintete beleveszett a galaxisok fátyolába. Érezte, amint felemelt kezeit körül veszi, szinte lebegni kényszeríti az alányúló energia. Egyre könnyebb lett a teste, ahogy ez az erő körbekúszott a testén. Behatolt a bőre alá, átjárta az izmait, az ereket, az idegeket. Szinte felemelkedett.

Valahonnan a nyirkos barlangok mélyéről, a fák gyökerei közül, a fűszálak tövéből sűrű és szinte megfogható sötétség kúszott elő. Körbefolyta és egyre emelkedett. Érezte, ahogy szorítani kezdte ez a lábait, a derekát. Sokkal nehezebben szívta tele a tüdejét, a mellkasára is ránehezedett ez a fénytelen, tömény energia. Becsorgott a szájába és az orrába. Érezte a nyálkás mélység-ízt. Hagyta, hogy szétáradjon benne, hogy keveredjen az égbolt felől érkező fénypor energiával. Lassan feloldódott mindkettőben. Benne kapcsolódott össze a Fent és a Lent. Egyé vált velük, de több lett mindegyiküknél. Ő lett a Kapocs.

Állt a csillagok alatt és ott volt közöttük. Állt a föld felett és elfedte a mély.

Valahogy mintha eltűnt volna belőle minden kérdés. A lét és a nem lét kétségei bizonytalanságai és bizonyosságai. Minden, minden lényegtelennek és jelentéktelennek mutatkozott most. Érezte, ahogy egybe forr a Mindenséggel, hogy része és ura az Egésznek. Tudta, hogy az volt és az is marad mindörökké.

Képek és hangok éledtek benne. Még soha nem látottak és nem hallottak, de egyik sem volt ismeretlen. Kinyílt tudata átfogta, betöltötte a teret. Minden belőle indult el és hozzá is érkezett vissza. Ő volt a Központ és a Kiterjedés, Ő volt a Kezdet és Ő volt a Vég.

Most igazán Ember volt. Az Összekötő. A Habarcs a létezés építményében. Fal a tető és az alap között. Hagyta áramlani magában a Magasság és a Mélység energiáit. Érezte, ahogy egymáshoz érnek egymásba kapaszkodnak, örvénylenek, egymásnak feszülnek és elsimulnak. Nem keverednek össze, nem válnak valami furcsa, meghatározhatatlan keverékké, de átölelik egymást és mind a kettő magába fogad egy kis részt a másikból. E nélkül semmi nem kerülhetne a helyére, oda, ahová tartozik. Nincs sötétség csak ha fény is van, nincs rossz, csak ha jó is van, nincs gyengéd szeretet csak ha szenvedély van.

Nem keresett semmit és nem kérdezett semmit. Válaszok sem voltak, csak egyszerű létezések. Az Ember szerepét játszotta ekkor. Az Emberét, amely otthont ad testnek és léleknek. Az Emberét aki összeköt és szétválaszt. Az Emberét aki sérülékeny és elpusztíthatatlan. Az Emberét aki esendő és mindenható. Az emberét aki halandó és mégis halhatatlan.

Az Emberét aki felkutat minden rejtélyt, de önmagát nem érti meg sohasem...

Állt és már nem érzett semmit, nem voltak gondolatai, megszűntek vágyai, eltűntek kívánságai, megenyhültek a haragok, elhomályosodtak az örömök, elcsitultak a fájdalmak, elhaltak a belső hangok...

Egy apró virágszirom tűnt fel és lassan a vállára ereszkedett.

Elmosolyodott.