már messzire jutottam
alig látom régi önmagam
azokat a régi szavakat sem hallom
amiket soha nem mondtam
pedig mennyire kellett volna...
de hallgattam
és elmerültem a sötét ürességben
ami bennem volt
tudtam
úgy sem értenének
nem érezhetnék
mi az ami fáj
nem értenék meg
mi miért kell
és a sóhajaim
a vágyaim
a szavaim
csak mosoly
közöny
vagy értetlen düh fogadná
hát minek mondani bármit
hiszen csak még jobban belém égnek
a hiányok
csak még jobban meggyötörnek
az elsorvadó álmok
a közöny
és az egyedüllét
állandó társammá vált
azt hittem örökre így marad
de résnyire megnyílt a menny
és lelkemre bocsátott
egy remény-sugarat