üthet

 

üthet ahogy csak akar, ez a fanyar
hite, reménye vesztett savanyú, mosolytalan élet...
piff-puff záporoznak is az ütések
de nem fájnak már, már nem érzek

létezések során tanultam feledni
sírtam, ha kellett nevetni
és ha nem volt rossz már jónak láttam
ha nem üldöztek, megháláltam

semmi vágyam a lét peremére szorult
sötét önmagam a lélek mélyére bújt
boldog felszín mögött gomolygott a magány
nincsen ebben semmilyen talány

hiszen hogyan is ragyoghatna a lélek
amikor égni félnek a belső fények
és képtelen álomnak tűnik minden
ami csak vágy és éppen akkor nincsen