belém mar

belém martak a sorok
gyakran marcangolt szét
a szavak mögé bújt gondolat
és ha a hang már el is szaladt
ott maradt mindig
az a megfoghatatlan fájdalom
amiről nem tudni pontosan hol van
... de fáj nagyon
átjár
teljesen átitat
mint valami templomi áhítat
csak zeng ott belül
és nem menekül
az érzés
az ész
hiába állsz vagy mész
mégis veled marad a gyötrelem
a versek pedig nem enyhítik
csak növelik a kínt
írni folyton a tegnapit
amit már annyiszor olvasott
minden versbolond
aki épp az én soraimra kíváncsi
valahol el kéne hagyni
eldobni
elásni
azt a késztetést
ami tollat ragadni hajt
vagy billentyűket püfölni
csak elköszönni tőle
egyszerűen
csendben
ahogyan indultam
amikor előre lökött
a teremtés ökle
és nem kérdezte senki: Jössz-e?
csak itt voltam hirtelen
ordító idegen
kapálódzva menekültem volna
de már ide kötött
a Sors-köldökzsinórja
vissza már nem vezetett út
megkezdtem hát a háborút
a világgal
önmagam ellen
de mindig ott volt az a fájdalom
bár gyakran mormoltam
és hazudtam magamnak: Hogy nem...
ez nem is az
én nem vállalom...
de eltagadni nem lehetett
hiszen egyedül éltem
ott dohogott a szívben
zakatolt agyamban
folyton csalódtam magamban
amikor minden tervem szétzúzták
saját félelmeim
a belém
általam épített gátak
néha pedig megleptek a szavak
lecsaptak rám ha nem figyeltem
és verseket hallott a lelkem
és aztán egyszerre belém martak a sorok
ha nem írok...
meghalok
a sok meg nem született vers sír most is
egyre csak zokog
és én nem merengek a dolgomon
hiszen tudom
hogy írnom kell
felszakadnak a gátak
újra és újra rám találnak
a megszületést sóvárgó versek
és rángatják görcsbe forduló kezem
de vége nem lesz soha
végtelen versek sora vár még
rám várnak
... de ha egyszer mégis
elfogy majd az írni való
megszületik minden megszületni akaró
vége lesz a körforgásnak
meglátom majd akkor
hogy az összes vers tévedés
hogy az Egész is túl kevés
akkor végre nem lesz több újjászületés