ez megint...

ez megint egy olyan reggel
egy olyan... "nem is vagyok felkelős"
amikor minden olyan ismerős és olyan idegen
amikor hidegen arcomba ásít a szobám
csak bámulok rám a tükörben
amikor még meg sem fürödtem
és le sem mostam még magamról az éjszakát
az ismerős álmok doh szagát
állok csak magam előtt
ismeretlen ismerős
hajnali vendég
itt ragadt idegen
nem értem mit keresek idebenn
amikor kint sem kéne lennem
tudom, hogy meg kéne tennem valamit
azt ami segít és átlendít
ezen a ponton
de amíg ki nem mondom
hogy én Én vagyok
addig itt állva maradok
és hiába rohan a Nap odafenn az égen
én csak ámulva nézem a képemet
és bénán gondolok olyan... "nemszépeket" magamról
meg persze erről a világról
ez megint egy mindennapi karambol
ami szétrombol ideákat
amikor az ember már csak ide állhat
és csak a saját arcába mondhatja meg amit gondol
de nem érdekli mit beszél
hiszen csak nem butább Ő sem a tükörnél
szóval minek a duma
amíg folyik a Duna odalent a mederben
és ha már leverten is de mégiscsak fent vagyok
hát arra gondolok amire mindig is gondolni szeretnék
hogy a nagy, nemes eszmék elmehetnek a fenébe
és hogy nem kéne itt állni és bámulni magam
ha az éjszaka örök maradna vagy legalább a hajnal helyett
a reggel hozná a feleletet
a fel nem tett kérdésekre
a halványuló érzésekre pedig az est hozna gyógyírt
na persze a jó hírt már napközben megkapnám
hogy várnak rám, meg hogy számítok ám valakinek
kellek valaminek és lehetek valaki
csak kapcsolja már ki valaki ezt a folytonos szöveget
ami verseket szövöget agyamban
és semmit nem haladtam
és már megint a tükör előtt ragadtam
majd rohanhatok kapkodva
meg morogva és lehetek egész nap mogorva
mert itt hagyni nem tudtalak téged
Te a tükrömben élő torz alak
aki én vagyok vagy leszek
ha egyszer végül felébredek