botló Út

meg-megbotlik az Út tétova már sebesült lépte
vörös foltokat hagy utána ritmust cseppentő vére

hangtalan csobbanások a Halál tengerében
az Élet szikrája most röppen el éppen

az Út nem halhat meg úgy tudtam eddig
de most eljött a vég, elért a csendig

foszlott kövei átlengenek a semmibe
nem jár rajtuk többé már senki se

porát szét szitálja a nem-lét pereméről
völgyekbe veszik, eltűnik a hegyről

helyét nem találni többé hiába keresnéd
szellemét láthatod vöröslő estén

valami mégis mintha itt lebegne ahol egykor vezette a vándorokat
mintha az erre járó szél a fákon játszaná még a régi dalokat

azokat a dalokat amiket az Út súgott a lépdelőknek
azokat a szavakat amiken olyan sokat tépelődtek

ez az Út lassan a semmibe veszik
új Vándorok már nem is keresik

aki kövein járt, akit belepett pora
abban örökre megmarad a léptek nyoma

bennük hát mégis tovább él minden egyes lépés
bennük ott van minden válasz és minden kérdés

az Út most az út végére ért
elérte a teljességet: önmagába visszatért