kereső-vágyak

amikor kereső-vágyak
bársony füvek között sarjadni kezdtek
hideg közöny-fagyok akkor
messzi hegyek mögé mentek

felnyúló zöld fűszálhegyek
méz-korongokba szúrtak
zizegő-zümmögő ékkövek
lebegve élni tanultak

nehéz, sűrű lett a levegő
sok éledő reménytől
senki nem gondolt arra
ki kit és miért öl

ünnepelt az élet
pezsgett egy univerzumnyi létezés
valahol persze tudta minden
...a megbocsátáshoz ez túl kevés

de nem is akart üdvözülni
az áldott fekete föld
a nyomokat hagyó állatok
a fű, a fa, a völgy

nem, az üdvösségről
mit sem tudtak
csupán élni, nőni
szaporodni akartak

része lenni a forgásnak
a körnek ami magába zár
megtölteni a végtelen-pillanatnyi időt
ami múlik és tova száll