húrokon csúszkál

húrokon csúszkál
robban szét a lámpa fény
füstből fon hurkokat
hangokra kígyózó éj
savanykás
kesernyés
álomölő sikátorokból
szűrődik át a homály
szürke szoba ablak üvegére
kenődik tegnapi órák
rothadt gyümölcse
patkányszagú szél szalad
égig nyúló fáradtolaj-fekete
házak között

ennyi egy élet
hát ennyi egy élet
csoda, hogy még élek
kikacagnak a fények
de én nem félek
de én még félek
ha ennyi egy élet

sötétben szikrát nyel a füst
köhög az unalomba vart világ
és röhögve csorog reánk
mint érett gyümölcs leve
a tudás igazi veleje
és megvilágosodik
minden sötétség
és eltűnik
a reszketve előbújó kétség
málladozó hajnali ködfalként
oszlik szét a könnyes önsajnálat
mindenkit elér a végső
az utolsó bírálat
ítélkezik saját időnk
itt és most
és véglegesen