mi végre

mi végre jártam úttalan utakon
mint felleg az égi-azúron
botladoztam tétova árnyként
nyomokat kutattam az úton

fejemre szikrázó nap sütött
máskor eső áztatta csatakosra
szél marokkal tépte szálait
máskor a tél dúdolta fagyosra

talpaim a porba süllyedtek
vagy sár ölelte át bokám
homlokomon a gondokat hordoztam
sosem volt tövis koronám

vöröslő kiszáradt szemembe
folyton keserű füst csapott
marta a torkom valami kiáltás
de a büszkeség szólni sem hagyott

mélyen elrejtve bennem
őriztem bizonyosságom
lassan véglegessé vált
önmagamba zárt fogságom

belém mélyedtek a tisztaság
mérgező, éles karmai
elnyeltek az örök becsület
posványos, híg hullámai

mi végre jártam egyenes derékkal
mint aki eszét vesztette
a világ az ilyen ostobát
nem csodálta, csupán nevette

most is járok egyre kitartóan
megyek utamon tovább
én nem változok
csak az élet lesz mostohább