mint-úgy

mint sárga kalász között suttogó szél
úgy morzsolta szét a déli lángokat
már zördültek szekerek abroncsai
elhagyták a hazafelé tartó lábakat

elém hulló emlékekből foszlik fel
a múlt és körém telepszik hirtelen
seholsincs időmorzsák szitálnak
neszeznek szürkén és fénytelen

felbukkan és egymásra tipor mind
mint földutak porában a lábnyomok
egyik a másikba emlékszálakat fon
túl a tűzforró nyári napokon

mint feldobott papírt röpít a szél
úgy taszigál az emlékezet
tudom, hogy voltak hajnalok
és tudom, hogy fogtam a kezedet

mennyi este volt az kiszámolható
és az is hányszor köszöntött a Nap
hány óra és perc eddigi életem...
de nem tudom mennyi maradt

sötét anyagból és fényből gyúrt
lények vergődnek köröttem
megölt az éj és megszült a nappal
és én ezalatt csak gyötrődtem

mint a magára hagyott határban
úgy énekel bennem a lélek-pacsirta
én vagyok a vers ami Isten-tollával
lett a létezés papírjára felírva