Én így mondtam el:

A remény után

csókjaim rejtik az elégő Napot
karjaimba zárom a fáradt holnapot
lábaim alól elfogynak a hiába évek
ajkaimra száradnak a semmitmondó érvek

hívnálak, de a márvány-sima csend felel
elkezdett, botolva megbicsakló sóhajaimra
látnálak, de a mocsár-puha sötét
fészket rakott meleget álmodó szembogaramba

érintenélek, de a sikos semmi simúl csupán
tétova-félelemmel kereső ujjaim köré
éreznélek, de a magányt szülő üresség
nehéz súllyal nehezedik lüktető szívem fölé

vágyaim égetik el a Menny kapuit
csak álmodtam az angyalok szárnyait
magamra zárul az általam festett görbe
ostoba tánc, de mégis beállok a körbe

fognám a kezed, de a nyirkos évek szétfutnak
és semmi nem marad görcsösen markoló öklömben
nézném a szemed, de tekintetem bentrekedt
nehéz fájdalom falakkal körülvett börtönben

simogatnám a hangod, de az ölelő szavak
elhallgattak és elbújtak a szomorúság mögé
szeretném szerelmedet, de reszkető lelkem
nem hazudja öröknek és megingathatatlannak többé

reményeim ölnek meg minden érkező pillanatot
hitem egyenletes dobbanása egy-egy ütemet kihagyott
csendes vergődéssé vált a szertelen gyönyör
az ostoba vágy napról-napra újra meggyötör