Én így mondtam el:


Én így mondtam el:

Séták - gondolatok a végtelenig és vissza

sétákat őriznek fák sápadt levelei
erdők könnyét sírják a ködszagú reggelek
tavak mélyén selymes gyönyör rejtőzik
homokos partokat üdvözlik a tengerek

sziklák ezer éles repedéséből
fehér és piros virágok fakadnak
gyökereik hegyek húsába vágnak
míg szirmaik az égre kacagnak

szivárvány születik felhők
izzadt, duzzadó cseppjein...

lábaim süppednek lazán a homokba
míg magamban lépkedek
a világ vagyok Én
és én vagyok a Világ
állok az idők kezdetén
és látom, amint minden véget ér
körbe fordul a lét
kezemben tartom a Végtelent
leülök a Semmi peremén
és ledobom minden vétkemet
elveszett már minden álmom
miért is voltak nem tudom
bennem cseng minden dalom
és én kint halkan dúdolom
a homályból előtűnnek a fák
rezzennek a levelek
felnőnek a hegyek
mélyülnek a tavak
csengenek a szavak
hívnak a mozdulatok
fájnak az érzések
éled minden, amiről azt hittem
már rég elmaradt
előre kellene lépnem
vagy dőlnöm legalább
de nem mozdulok
makacs létem megaláz
hátat fordítok végzetemnek
sétám folytatom tovább...

...falevelek peregnek
rajtuk zizegnek lépteim

a szél arcomba sodorja hajamat
meglendítem, felrántom a fejemet
és mint a rakoncátlan tincsek
talán én is meglelem majd a helyemet

ringatózva lépkedek az előtűnő árnyak között
utat nyit nekem a csendes esti homály
bánat rögöket rugdosok magam előtt
s közben halkan dúdolom... talán... talán...